Azért van az iskolapad, hogy a hibákat amiket el kell követnünk, elkövessük.

A filmgyártást a kezdetektől gyakorlatban oktatják. Munka közben tanul meg vágni az ember, és a rendezővel kommunikálni. Azért írom le most ennek a filmnek a vágását, hátha egy pályakezdő vágó tanulhat belőle, és nem követi el azt a hibát, amit akkor én igen. És mivel én azt vallom, hogy a hibáinkat ismerjük be és vállaljuk fel.

Úgy jelentkeztem az egyetemre, hogy akkor már tudtam aviden vágni, volt némi érzékem és gyakorlatom a vágásban hála Pamacsnak, aki a Werk Filmakadémián tanított meg a vágás alapjaira. Az el diplomafilm vágására is ezért kértek fel, hiszen több tapasztalatom volt a többieknél. Ám akkoriban, a makacson lelkes húszas éveim elején még nem tudtam jól kommunikálni és kompromisszumokat kötni.

Túlságosan határozott és önfejű voltam a vágás során, és mivel az istenért sem akartam úgy vágni a filmet, ahogy azt a vágó tanárunk elvárta, a rendező bizony lecserélt.

Ez volt az első ilyen pofon a szakmától, ám sajnos nem az utolsó.

Sok évnek kellett eltelnie ahhoz, mire oda jutottam, hogy egy féle vágat létezik (nincs rendezői vágat, vágói vágat, produceri vágat), ami nem mindig úgy van vágva, ahogy azt a vágó akarja, hiszem a film egy közös munka gyümölcse és bizony tudni kell elengedni.

Mondanám, hogy visszagondolva sajnálom, hogy ennyire konok voltam, hiszen ezek után még a vágó tanárunk kipécézett magának. De hiszem azt, hogy ennek így kellett lennie, és inkább az iskolapadban történjen ilyen, mint a való életben. Azt inkább sajnálom, hogy a büszkeségem nem engedte, hogy gratuláljak a rendező sikerének és vágónak, aki átvette tőlem a projektet.